Zsonglőrködés a származásokkal bor és snackek mellett

Article published on Oct. 10, 2014
Article published on Oct. 10, 2014

Francia vagy német? Párizsi vagy berlini? Nem feltétlenül szükséges vegyes háttérrel rendelkeznünk ahhoz, hogy ne legyen kész válaszunk a származás kérdésére. De miért kell, hogy egy mozaikokból felépülő életvonal zűrzavar forrása legyen? Hogyan lett az identitásom utáni személyes kutatásom a csodálkozás és büszkeség forrása.

Egy kora esti találkozó nyüzsgése közepette művészies outfitbe öltözött fiatalok csoportja üdvözli egymást, névjegykártyát és puszikat váltva és vidáman csevegve bor és snackek társaságában egy fővárosi utcán. Ezekben a helyzetekben meglehetősen korán botlok bele abba a kérdésbe, amelyet bár szeretek, tartok is egyben tőle: „Honnan származol?” Amire a válasz elképesztően egyszerű lehetne, gyakran egy szaggatott kérdés válasz ülésévé alakul annak a kurzusnak, amelyben én nyerem el „a francia lány, aki igazából nem francia”, „a világot-értő európai, aki sokat beszél Indiáról”, vagy „a német, aki mindenkit összezavar azzal, hogy annyira franciának néz ki” jelvényt. Bár ez az interkulturális rejtvényfejtés érdekes, néha akár szórakoztató is lehet a bor és a snackek társaságában, valójában többről van szó, mint egy hétköznapi kitalálós játékról.

Hány otthon tartozik egy identitáshoz?

Akárhova is szüless, kegyeltjévé válsz, sok más dolog mellett, egy anyanyelvnek, Tv programokról dédelgetett gyerekkori emlékeknek, bizonyos étkezési preferenciáknak, egy sajátos iskolai oktatásnak és különböző társadalmi szokásoknak. Ez ugyan úgy jelentheti a Sendung mit Maus című rajzfilmsorozatot, mint Bourdeaux-t és a humorérzékedet – vagy annak teljes hiányát. De mi történik akkor, amikor elhagyod az otthonod, hogy külföldön élj, különféle egyetemeken tanulj, bővítsd a nyelvi repertoárodat vagy szerelmes leszel valakibe, aki egy másik országból származik? „Nos, az egy kicsit bonyolult.” A Dublinban született, jelenleg pedig egy párizsi egyetemen doktori tanulmányokat folytató Tim Mac an Airchinnigh kavar egyet a cukorhalmon, amit épp most ejtett az eszpresszójába, amikor a származás, a valahova tartozás és az „európaiság érzéséről” kérdezem a véleményét.

Hosszúra nyúló megállók után Londonban, Svájcban és Ausztráliában, kissé ellentmondásos helyzetben érzi magát Franciaország és Írország között: „Úgy vélem, sok emigráns fog ráismerni arra az érzésre, amivel az egyre idegenebbé váló országba való visszatértünkkor kell fizetnünk. Megszűnik a kapcsolatunk az olyan dolgokkal, mint hogyan működnek az új buszok, kik az új helyi celebek, vagy hogyan változott az italok és élelmiszerek ára.” Tim még mindig meglehetősen gyakran tér vissza Dublinba, de pillanatnyilag nagyon boldog Párizzsal, újonnan választott lakhelyével. Elég csak az egyedülálló kávé kultúrára, a remek ételekre és borokra, vagy egy késő vasárnapi délután fényűzően blasé érzésére gondolnunk. Lehet, hogy Tim identitása nagy részben Írországban formálódott, hiszen a húszas éveinek elején költözött csak Párizsba, de jelenleg Párizs számtalan kis kávézójával és sörözőjével határozottan az otthon érzetét képes nyújtani számára.

Az új európaiságtól az euro generációig

Ahogy a Szent Martin csatorna mentén ballagunk, utunkat keresztül szőve a szombat éjszakai művészeti látogatók hadán, Sladjana Perkovic elnézően mosolyog, amikor bedobom a származás kérdését. „Amikor franciául beszélek, gyakran kérdezik meg tőlem, hogy honnan származom. Korábban elmagyaráztam a származásom történetét, de mostanra már egyáltalán nincs hozzá kedvem. Így inkább azt mondom, hogy francia vagyok, de a francia nem az anyanyelvem.” Sladjana, aki Banja Lukában, Bosznia észak-nyugati részén található városban született, a húszas éveinek elején jött Párizsba, hogy politika tudományt és kommunikációt tanuljon. A fővárosban töltött hét év után Sladjana nem csupán a Párizsi sikk kvintesszenciájának csinos megtestesítője, de az elmúlt tizenkét hónap alatt francia állampolgár is lett belőle. Amint megállunk, hogy szemügyre vegyünk egy installációt – egy felfüggesztett jég labdát, ami lassan a csatorna csillogó vízébe olvad – Sladjana arról beszél, hogy számára Franciaország már egyáltalán nem tűnik idegen országnak. „Két otthonom van: egy Párizsban és egy Banja Lukában. Egyszerre tartom magam franciának és boszniainak, de amikor külföldön vagyok, európainak érzem magam.”

Az elmúlt években folyamatosan növekedett azon fiatalok száma, akik Sladjanához hasonlóan, az „európait” tartják második nemzetiségüknek. Az olyan nemzetközi tanulmányok, mint a különböző európai egyetemek kutatói által kezdeményezett Youth and European Identity Project (2001-2004), vagy a nemrégiben megjelent új Eurobarometer kutatás, a New Europeans (2001), kimutatták, hogy a huszonöt év alattiak egyre nagyobb száma vallja magát egyszerre németnek, csehnek vagy franciának és európainak. Hosszú a listája azoknak, akik ennek az euro generációnak a bábái lehetnének, a legtöbbször említettek közé Erasmus, Schengen és Easyjet tartozik. Mégis ez nem csupán a kevesebb bürokráciáról, nagyobb tanulmányi kölcsönökről és az olcsóbb repülőjegyekről szól. Európainak érezni magad a kíváncsiságból, alkalmazkodó képességből és a kulturális szenvedélyből összetevődő szellemi attitűd része, amely épp annyira nagyszerű, mint ahogyan hangzik.

Az európai énhez tartozó összetett személyiség

Ahogy a fogalom is egyre nagyobb érvényességet nyer, mi is passzívan, néha pedig aktívan, addig gondozzuk képzetünket a „fiatal európaiakról”, amíg képtelenekké válunk arra, hogy kizárólag írnek, boszniainak vagy németnek tartsuk magunkat. Ez a felismerés lassan szivárog belénk, legtöbbször egyúttal újraformálva társas viselkedésünket is. A puszik váltásának francia szokása a különféle társadalmi kontextusokban csak egy példa a sok közül. A nyelvnek szintén megvan a maga szerepe ebben a finoman hangszerelt személyiségfejlődési folyamatban. Minél folyékonyabban beszélünk egy másik nyelvet, minél gyakrabban gondolkodunk vagy álmodunk ezen a nyelven, annál valóságosabbá válik személyiségünk új oldala. Még mindig ugyan abban a kávézóban ülünk, három eszpresszó várakozik ránk, amikor arról kérdezem Timet, hogy érezte-e valaha, hogy az egy nyelv okozta összetett személyiségzavartól szenved.

Tim nevetve bólint. „Igen, ez egy nagyon valós és nagyon különös dolog. Úgy gondolom, amikor elérsz egy magasabb szintet egy idegen nyelvben, csak akkor ismersz rá arra az új személyiségre, amit idő közben kialakítottál magadban. De nem számít, hogy milyen jól beszéled ezt az új nyelvet, mindig hiányozni fognak belőle az anyanyelvnek azok a bizonyos árnyalatai, amik nélkül az idegen személyiséged sokkal nyersebbé és szemtelenebbé válik, és egy teljesen más fajta humorérzékkel ruházódik fel.” Tim, aki angolul, gallul és franciául beszél, néha eltöpreng azon, hogy mikor jelenhetett meg jelenlegi francia énje. De ahelyett, hogy veszély forrásának tartaná, inkább élvezi, hogy képes az átváltásra. Sladjana szintén úgy véli, hogy a Franciaországban töltött hét év őt is jelentősen átformálta. Ahogy a csatorna mentén lefele sétálunk a Place de la République irányába, ahol a japán művész, Fujiko Nakaya installációja burkolja szelíd ködbe a járókelőket, Sladjana a költözésen gondolkodik. Csak homályosan érzékeljük a körülöttünk lévő számtalan párizsit, akik a ködön keresztül manővereznek, magas hangon vihogva és nevetve fel minden alkalommal, amikor a magasból érkező nedves sortűz eltalálja őket.

Kevesebb politika, több szenvedély

Meglehet, hogy nagyon is szerencsések vagyunk, helyzetünk pedig kiváltságos a társadalmi hátterünket, oktatásunkat és életlehetőségeinket illetően. De európainak vallani magunkat egyre kevésbé számít elitistának. Sokkal inkább egy földrajzi helyzethez kötődő életstílus választásáról van szó, mint egy politikai mottóról. Természetesen tudjuk, hogy az új szabadságunkat az EU-nak köszönhetjük, de a hozzá való kötődésünk sokkal inkább egy személyes szintre helyeződik. Nem titok, hogy pontosan ez az, amire Európának és az EU-nak szüksége van: kevesebb politikára, több szenvedélyre. Kevesebb papírmunkára, több sznekkre. Meglehetősen gyakran esik meg, hogy az Európáról alkotott víziónk a kedvenc párizsi kávézónkba tévedve, egy Dublinban töltött csereév alatt vagy egy Banja Lukai este során szikrázik fel előttünk.

Újra az elmaradhatatlan kérdésre várakozom, ezúttal sörök és másfajta snackek társaságában egy másik főváros utcáján, és meglepetten veszem észre, hogy egyre kevesebb félelemmel és több szikrázással kezdek szembenézni azzal a bizonyos két kicsiny szóval. „Honnan származol?” Anélkül, hogy túlegyszerűsíteném vagy titokzatos általánosítások mögé rejteném a választ, beszállok a kulturális hátteremről, korábbi és jelenlegi lakhelyeimről szóló beszélgetésbe vidáman zsonglőrködve az európai identitásommal – és mindenki máséval is. Igen, német vagyok. És igen, franciának érzem magam. Gyakran tartózkodom Párizsban, de megtalálhatsz Londonban, Berlinben, Delhiben vagy akár Melbourne-ben is. Város imádó és Ázsia-rajongó vagyok, rabja az idegen kultúráknak és határozottan európai.

Ez a cikk eredetileg az európai online magazin,Eu­rope&Me Spe­cial Edi­tion 2014  számában jelent meg. Minden jog a szerzőt és a Eu­rope&Me magazint illeti.