Otthon, édes otthon - csak nem nekünk

Article published on Oct. 28, 2013
Article published on Oct. 28, 2013

Szeptember végén nagy büszkeséget váltott ki mindenkiből, hogy a Lonely Planet, a legismertebb útikönyvforgalmazó, Budapestet a második legjobb turistacélpontként nevezte meg 2013-as Top10-es listáján. Később, mikor megvitattuk barátaimmal, egészen egyszerűen értelmetlennek tűnt, hiszen annyi kivetnivalót találunk hőn szeretett fővárosunkban, hogy ez a cikk született belőle.

Mindannyian ismerjük az érzést, mikor egy döntést képtelenek vagyunk feldolgozni. Így voltam én is a Lonely Planet azon véleményével, miszerint Budapest a második legideálisabb turistacélpont Európában. Miközben erről beszélgettem másokkal, egyre biztosabb lettem abban, hogy Budapest szépségét éppen csak a Budapesten élő emberek nem látják, de ez nem is csoda, hiszen megannyi problémánk van fővárosunkkal.

"Ez a fránya BKV!"

"Lezárták!", "Kigyulladt!", "Karambolozott!", "Késik!", "Felújítják!" és sorolhatnánk tovább a

végtelenségig azokat a tényezőket,amik közrejátszanak abban, hogy sokszor nem tudunk eljutni A-ból B-be, pedig mindösszesen négy megállóra vagyunk a hőn áhított céltól. A legtöbbször természetesen meg sem szólalhatunk, értünk történnek a felújítások, de attól még dühítő, amikor felkészületlenül ér minket egy-egy renoválás. Hát még mikor az újdonságokkal sem lehetünk elégedettek, mert le kell szállnunk a Combinóról, miután annak drámai hatást nem nélkülözve lángolni kezd a felső vezetéke. Arról pedig ne is beszéljünk, hogyha füstölni kezd alattunk a 3-as metró egyik ősrégi szerelvénye, amit még valószínűleg Mózes kapott a kőtáblákhoz grátiszként. És mi a hab a tortán? Az, amikor a gyönyörű, új kék busszal kell egyhelyben rostokolnunk több mint öt percet, mert a járatsűrítések miatt nincs hová beállnia...

"Ez a város mindig fel van túrva!"

Ha belegondolunk tényleg. Legalábbis, én nem tudok olyan pillanatra visszaemlékezni, hogy napi utazásaim során legalább egy útfelbontásba ne ütköztem volna bele. Napi egy még rendben is lenne, de az utóbbi időben konkrétan nem lehet mást hallani, csak az ütvefuró kattogását, a betonkeverő zaját, valamint az idegesítő, pittyegő hangot a munkagépek tolatása közben (szerintem azokkal a járművekkel nem közlekednek előrefelé, csak hátramenetben). Emellett nem lehet haladni, mert a sávok le vannak zárva, ha éppen nincsenek, akkor azon vagy a munkagépek lavíroznak, vagy a gyalogosok, akiknek a járdán kellene botorkálniuk, ami viszont biztosan le van zárva, mert valamit valamiért ugye.

"Jé, emögött az állvány mögött van egy épület!"

Senki ne állítsa, hogy nem járt még így, mert nem hiszem el. Bármerre járok, csak építési állványokba botlok. Időnként elgondolkozom, hogy lehet, hogy Budapest olyan, mint a ház a Rózsa vérében, időnként építi, szépíti magát. Az pedig külön zavaró, hogy még sosem láttam, hogy ezeket az állványokat bárki is felállította, vagy lebontotta volna. Egyszercsak ott teremnek, rajtuk óriásplakáton egy félmeztelen nő leopárdmintás melltartót, vagy egy kigyúrt pasas napszemüveget reklámoz, és mikor nincs többé szükség az állványokra, egyszercsak elnyeli őket a föld. Ijesztő. Mint ahogy az is, hogy a valóságban még nem láttam úgy az Országház épületét, hogy legalább az egyik oldalán ne babráltak volna valamit. Ez a legimpozánsabb épület Budapesten, amit úgy látszik örökké újítani és festegetni kell. Mindenesetre nincs olyan utca a Belvárosban, amiben legalább egy felállványozott épület ne kapna helyet.

"Csak ne a Szimplába!"

Nem kívánom kritizálni azt a helyet, elsőre engem is lenyűgözött. És azt hiszem itt meg is állhatunk, a kulcsszó: "elsőre". Éppen ennyi, ami a turistáknak jut ebből a szürreális romkocsmából, egy alkalom. Nekünk viszont megmarad, és a következő külföldről érkező vedégünkkel ismét meg kell látogatni, és újra, és újra, mint egy soha véget nem érő álomban. A hely egyébként drága, és még a zene is túl hangos. Ráadásul elindult egy megállíthatatlan lavina; Budapestet ellepik a romkocsmák és nincs megállás, mindenki akarja a maga részét a businessből. Az egyetlen probléma, hogy, a maradék helyek megoszlása nem túl jó: ami nem romkocsma, az vagy késdobáló, vagy zsúfolt, vagy egészen egyszerűen rossz.

"Nekem ez drága!"

Emiatt nem járunk múzeumokba. Sem a különböző fűrdőkbe. Sem állatkertbe. Azt, amit mi is megengedünk magunknak egy nyaraláson, itthon általában nem szoktuk. Persze tudjuk, hogy a legszebb helyekre ingyen is eljuthatunk, mint a várba vagy a Gellért-hegyre, de azért ki ne áztatná megfáradt tagjait a Széchenyi-fürdő meleg vízében kedves nénik és bácsik társaságában, vagy ki ne akarna kecskéket simogatni az állatkertben. De nem tesszük. Sajnáljuk a pénzt ezekre a csodás élményekre. Viszont a Lonely Planet írója  nem teszi, és kedveli is a fővárosunkat a termálvize miatt.

A negatívumokat még sorolhatnánk napestig: a város piszkos, büdös, nem látjuk a csillagokat, és a tömeg, és a hajléktalanok, és a huszonötödik szórólaposztó lány, akit, szegényt, már a pokolba kívánunk, de aztán egy pillanatra megállunk és körbenézünk, és rájövünk, hogy minden borúlátásunk mellett, szeretjük ezt a várost, mert a miénk, mi tesszük ilyenné, és mondhat bárki bármit, de az esti, kivilágított Budapestnél kevés szebb látványban lehet részünk életünk során.