"az emberi kedvesség képes elfeledtetni a háború borzalmait" – a bombák földjein Szegő Andorral

Article published on Aug. 1, 2013
Article published on Aug. 1, 2013

This article has not been vetted by an editor at Paris HQ

Hátizsákkal a vállán baktat keresztbe-kasul a Földön, derűsen majszolja kebabját, vízipipázik, s a körülötte felrobbanó bombák zajában is csak a mosolyokat veszi észre – ezzel a képpel tudnám leginkább érzékeltetni mindazt, amit Szegő Andor személye takar. Utazik, előadást tart, rádióműsort vezet, természetesen csak azért, hogy utána újból nekivághasson Afrika és Belső-Ázsia útjainak.

Az interjú előkészítése közben megtudtam, hogyan írják a nevem arabul, és gyorstalpalót kaptam a vízipipázás rejtelmeiből – Andor számára ezek az élet fontos dolgai, mellettük eltörpülnek holmi önéletrajzi adatok. Pedig a Budapesti Média Intézet kommunikáció szakán eltöltött évek szakmai mederbe terelték Andor kíváncsiságát, a tudás- és kalandvágy elsőként Belső-Ázsiára koncentrálódott. Irán kapcsán jött Afganisztán, DiCaprio nyomán Sierra Leone, s a szerelem kiterjedt az egész afrikai kontinensre. Az utazások közötti szünetekben Andor igyekszik élményeit továbbadni, teszi ezt előadások és rádióműsor formájában. Persze ezek a műsorok is az utazásról szólnak, mint ahogy Andor mindennapjai is: a 4-6-os villamoson pedig a Móricz és a Nyugati közti út alatt gondolatban Kairótól Fokvárosig jut el.

C: Miért pont Afganisztán és miért pont Afrika? Hogyan választod ki az úticéljaid?

A: Én mindig nagyon szerettem utazni, de a családommal jellemzően Nyugatra mentünk: Bécsbe, Londonba. Húsz éves koromban azon kezdtem gondolkodni, ez így nem kerek: ha létezik Nyugat, akkor léteznie kell Keletnek is; a világ, amit én láttam, csak része valami sokkal nagyobbnak. Ezzel a felismeréssel párhuzamosan találtam rá a hátizsákos utazási módra, így tulajdonképpen meglett a dolog hogyanja. A hovát nagyon nehéz megindokolni, valamiért engem Közép-Ázsia, Közel-Kelet és Afrika izgat. Szerintem azt sem lehet megmondani, miért lesz valaki sebész, más meg sorozatgyilkos –a hasonló vágások mögött eltérő vágyak munkálkodnak. Ugyanakkor esetemben profán lesz mindennek az alapja: én nagyon szeretem a török konyhát. A fejembe vettem, hogy elmegyek Isztambulba, és ahol kiszállok a városban, a hozzám legközelebb eső török büfében eszem egy kebabot. Azt mondanám, a kulináris élvezetek miatt indultam el Kelet felé, és erről az útról léptem a kulturális útra; aztán ez az út vitt konfliktusövezetekbe.

C: Mi vesz rá egy jó helyzetben lévő magyar fiatalt, hogy konfliktusövezetek felé vegye az irányt?

A: Elkezdett érdekelni Irán történelme, majd ahogy olvastam Irán kapcsán Pakisztánról, a szomszédos ország is elkezdett érdekelni. Futótűzszerűen kezdett átterjedni az figyelmem egyikről a másikra, míg végül Afganisztánban kötöttem ki. Másodrendű volt számomra, hogy ott konfliktus van; nekem nagyon tetszettek az Afganisztánról látott képek, ennyi. Talán az adrenalin is vonzott, amit az ember akkor érez, ha Afganisztánban utazik hátizsákkal, és fél egy robbantástól.

C: Katasztrófaturista vagy?

A: Azt kell mondanom, a katasztrófaturista kifejezést olyan emberek találtak ki, akik soha nem utaztak még háborús övezetbe. Afganisztán aktív háborús zóna volt, amikor én ott voltam 2007-ben, rengeteg robbantás volt, sok veszélyhelyzet; de nem a pusztítás és a háború érzése volt meghatározó.  Mi a hírekben egy robbanást látunk, ám a valóságban a következő sarkon afgán gyerekek fociznak; éppen harcok folynak, ugyanakkor az ember érzi a kebab illatát a levegőben. Az emberi élet mindenhol jelen van, mindenki nevet Kabulban, ahol az ember potenciálisan felrobbanhat. Azért örülök, hogy eljutottam ezekre a helyekre, mert ha én azt hallom, hogy Kabulban történt valami, eszembe jut, hány mosolyt láttam ott. Azok a mosolyok el tudják fedni a háború borzalmait.

C: Mik azok a dolgok, amiket utazásaid során megtapasztalsz és hazahozol?

A: Mindenképpen a türelmet. Az idő fogalma nagyon relatív a világban, ha az ember kimozdul Európából, egyszerűen kiveszik belőle az az időfogalom, amit itthon belénk sulykolnak. A keletiektől és az afrikaiaktól megtanultam, hogyan kell várakozni. A várakozás ugyanolyan művészet, mint az elindulás.

C: Milyen változások történtek benned és körülötted a mindennapi életedet illetően?

A: Talán egy kicsit fatalistább lettem. Afganisztáni utam elején folyamatosan figyeltem, nehogy jöjjön egy autó, amiben esetleg bomba van; próbáltam osztályozni az embereket: ennek olyan hosszú a szakálla, láttam már hasonlót a híradóban, most mi van, ha megnyomja a gombot… Aztán három nap után – összesen két hetet töltöttem Afganisztánban -, eltűnt ez a félelem, a helyiek hozzáállása kiirtotta belőlem. Egy afgán Allah akaratát látja mindenben: ha ő felrobban, akkor az így lett elrendelve, az iszlám szó maga Allah akaratában megbékélőt jelent. Sokkal jobban hisznek az emberek abban, hogy mindennek oka van, és azt nem is firtatják: elfogadják, hogy létezik egy felsőbb erő.

C: Ez a hozzáállás nem veszti érvényét az európai közegben? Mi az, ami megmarad?

A: A hazatérés akár Afganisztánból, akár Afrikából olyan, mintha a Szaharában megfognánk két nagy marék homokot, ami útközben szépen lassan kifolyik a kezeink közül. De ha ennek a homoknak csak egy-két szemét meg tudjuk őrizni – nem akarok átmenni Coelho-ba -, az már nagyon nagy érték.

Hogy mondjak egy demagóg-díjas érvet: jobban meg tudom magam becsülni. A Kelet meg Afrika azt tanította, vannak emberek, akik nálunk sokkal rosszabbul élnek, mégis tudnak mosolyogni. Mondok egy történetet: Észak-Irakban egy nagyvárosban kevéssel az érkezésem előtt történt egy pokolgépes merénylet; rettenetes robbantás volt, iraki mértékben is nagy akció. Ebben a városban, az épület romjai mellett láttam egy férfit, aki a romok közt kutatott. Elmesélte nekem valaki, hogy ez a férfi a robbantás előtt pár perccel kapott fizetést, amiből a gyerekének adott pénzt, hogy elszaladjon üdítőért. Ez a gyerek pont rosszkor volt a robbantás helyszínén, de az apja nem tudja felfogni, hogy meghalt, és továbbra is keresi a romok alatt; holott a gyereknek bizonyosan semmi esélye a túlélésre. Szerencsés vagyok, mert az én apámnak nem kellett engem a romok között keresnie. Az embernek alapvetően megváltoztatja az élethez való viszonyát, amikor szembejön a halandóság érzése. Nekem ezt is tanította Ázsia és Afrika.

C: Az eddigiekben hallottunk ázsiai élményeidről, milyen viszony fűz Afrikához?

A: Egy filmélmény indított el Afrika útjain, a Véres gyémánt című film, amit nem neveznék turistacsalogatónak. Engem mégis megfogott a történet, így elkezdtem nézegetni az útvonalakat Sierra Leone felé; odaúton sok országot kell érintenie az embernek, nekem pedig egyre jobban megjött a kedvem ezekhez az országokhoz. Teljesen egyértelművé vált: szárazföldön kell megtennem az utat.

C: Afrikai élményeid tovább élnek, hiszen pár hónapja volt egy Afrika-ested, aminek keretén belül ezekről beszéltél. Tudatosan keresed a fórumokat, vagy egyszerűen csak megtalálnak?

A: Mind a kettő, például egyszer megkeresett egy lány, aki katasztrófaturizmusból írta a szakdolgozatát, neki kérésre segítettem. Afrikával legintenzívebben egy közösségi oldal Afrika-csoportjaiban foglalkozom. Igazán azok az emberek tudják értékelni, hogy én mit csinálok, akik szintén Afrikával foglalkoznak; Magyarországon egy szűk rétegre igaz ez, ezek az emberek meg egymásra találnak egy ilyen kis országban. Az Afrikai Magyar Egyesület tagjai között is akadnak jó ismerőseim, a szálak ezen a szervezeten keresztül mindenképp összefutnak.

C: Itthon milyen tevékenységeket folytatsz? Mivel foglalkozol, amikor éppen nem utazol?

A: A rádiózás az én egyik Afrikám, legalább annyira szeretek rádiózni, mint Afrikában utazni. Műsorvezető vagyok egy közösségi rádióban, a Civil Rádióban, egy reggeli műsort vezetek. MentAtea a műsor címe, amit lehet úgy is értelmezni, hogy ment a tea, és hogy megment a tea. A Földön körülbelül két ember képes ezt helyesen leírni, az egyik az én vagyok, a másik az anyám… Ezt a műsort csinálom végtelen nagy szeretettel. (A műsor az interjú készítése után véget ért, de remélhetően folyt. köv.)

C: Ebben a műsorban utazási élményeidből táplálkozol vagy egyszerűen csak újságírói kíváncsiság hajt?

A: Van egy Agyutazás nevű rovatunk, ami arról szól, hogy egy ismerősömmel együtt kiválasztunk egy országot, és képzeletben elutazunk oda. Elmondjuk a hallgatóknak, hogyan kell eljutni mondjuk a Blaháról Grúziába, közben mindig az adott ország zenéit hallgatjuk. Persze ezen kívül nagyon szeretek interjút készíteni hozzám hasonszőrű vándormadarakkal, akik mondjuk Afrikában önkénteskedtek, vagy Latin-Amerikában jártak. Az utazás mindenképp központi elem a műsoromban is.

C: Mit gondolsz, ez a műsor és ezzel együtt minden, amit te képviselsz, mit adhat egy európai fiatalnak? Ez a közeg mit adhat egy olyan embernek, akinek minden vágya Berlin és Amszterdam?

A: Nekem az a legfőbb vágyam, hogy Európát és Afrikát valahogy közelebb hozzam egymáshoz a műsoromban. Szeretném megmutatni, mi európaiként hogyan tekintünk Afrikára, aztán beszélgetni egy olyan emberrel, aki elmondja, Afrika hogyan tekint Európára. Nekem az az egyik misszióm, hogy egy távoli országból hazahozzam, amiket ott látok, és elmondjam azoknak, akik nem jártak ott; mindezt szórakoztató formában.

C: Utazásaidat tekintve melyik a legkedvesebb országod, városod, emléked?

A: Szerintem aki ki tud választani egy kedvenc helyet, az még nem utazott eleget.

C: Mégis, egy kedves emlék?

A: Eszembe jutott egy történet. Az epizód úgy kezdődött, hogy Nyugat-Afrikában, Bissau-Guinea-ban, megrepedt a jobb lábam, így kórházba kellett mennem. Ez önmagában nem annyira kedves, de aztán odalépett hozzám egy orvos, és megszólított magyarul. Kiderült, hogy ez az orvos ’78-ban Magyarországon tanult - Bissau-Guinea akkor testvér országnak számított -, és még mindig emlékezett a nyelvre. Felidézte, milyen szépek a magyar lányok, a beszélgetés végén pedig megkérdezte, hogy van Kádár úr. Nagyon kedves pillanat volt.

C: Érdekes, ahhoz képest, hogy világpolgárként tekintesz magadra és az utazás éltet; az egyik legkedvesebb emléked mégis egy olyan dologhoz kötődik, ami az idegenben a hazádat hozta vissza.

A: Igen. Az egész helyzet olyan valószerűtlen volt, éppen akkor kolerajárvány volt Bissau-ban párhuzamosan a választásokkal; a kórház tömve volt olyanokkal, akik kolerában szenvedtek. Itt vártam a legkevésbé, hogy valaki magyarul szóljon hozzám, és akkor annak az orvosnak a felbukkanása… ezekért a pillanatokért érdemes igazán utazni. Az utazás mindig képes rálicitálni az emberre; ahogy mindig a kaszinó nyer, mindig az utazás nyer. Amikor a Szaharában jártam, azt gondoltam, ennél szebb már nem lehet. Aztán amikor a szavanna vidékére jutottam, azt éreztem, hogy a szavanna mindennek a csúcsa, és akkor pedig még nem jutottam el az igazi dzsungelbe.

C: Az egész beszélgetés alapján nekem úgy tűnik, mintha számodra mentális hazaérkezés lenne az utazás minden állomása. Mintha te szeretnél valahová megérkezni.

A: Én mindig egy dupla síkon zajló folyamatként tekintettem az utazásra. Az egyik síkon megismered az adott országot, a másik síkon, ezzel párhuzamosan, jobban megismered önmagad. Afrika nagy tanítása a leplezetlen kritika: megismered a határaid, és lesznek olyan helyzetek, amiken csodálkozni fogsz: én erre is képes vagyok? Én a belső utazás miatt inkább egyedül indulok útnak, egy másik ember talán akadályozna ebben, és én is akadályoznám őt. De ha egyedül vagyok, a belső utazás teljesen háborítatlanul tud folyni: nem kerülnek kontextusba az élmények, mivel nincs kinek a véleménye mellé helyezni az enyémet.

C: Tehát az utazással a határaidat szeretnéd feszegetni. Mi az a határ az életedben, ahová szeretnél egyszer eljutni? Akár utazással, akár a nélkül.

A: Nagyon örülnék, ha az összes afrikai országba eljutnék, ez  egy nagyon kézzelfogható cél. Azt is szeretném, hogy egyszer egy afrikai azt mondaná nekem: te értesz minket, te valamit meg tudtál fogalmazni ott, ahol te élsz a mi életünkről. Nagy megtiszteltetés lenne.

C: Képes vagy még itthon megülni vagy folyton csak az utazáson jár az eszed?

A: Túlzás nélkül állíthatom, hogy folyton az utazáson jár az eszem: ha én a 4-6-ossal elmegyek a Móriczról a Nyugatiig, párhuzamosan lepergetem magamban, hogyan jutnék el Kairótól Fokvárosig. Azt szoktam mondani, az utazás olyan függőséget okoz, mint a drog, csak gyógyíthatatlan.

C: Hogy érzed, meghaladtad az európai gyökereidet?

A: Első körben embernek vallom magam, és minden más csak utána jön. Persze európai is vagyok, ez nem változik, mindenkinek a sajt kultúrája az alap, amihez a többit méri. Az utazás szerintem arról szól, hogy reggel azzal a gondolattal kelsz fel külföldön, mondjuk Afrikában, hogy Afrika és Európa teljesen különbözik egymástól, este pedig úgy fogsz lefeküdni, hogy azt mondod: egyek vagyunk, és semmiben nem különbözünk. Nekem sokszor volt utazás közben, hogy a nap végére azt éreztem: ugyanarról beszélünk, csak itt szuahéliül mondják, nálunk meg magyarul. Ubuntu, egyszerre semmi közünk nincs egymáshoz, és mégis ugyanazok vagyunk.